#31.

- Én öltem meg a szüleidet... 

TESSÉK? 

Pislogtam párat, míg felfogtam mit is mondott. 

- Mi? - nevettem el magam kínosan. - Ugye most csak viccelsz? Mert akkor ez egy ultraszar vicc volt - nevettem tovább, ám lassan lefagyott a vigyor a képemről, amikor arca ugyanolyan komoly maradt. - Kérlek, mondd, hogy csak vicceltél - suttogtam. Szemét lesütötte, én meg szinte hallottam, ahogy darabokra törik bennem valami. Szemeim megteltek könnyel, amiket aztán gyorsan letöröltem. A mellkasomba szorítóérzés költözött, legszívesebben ordítottam volna megállás nélkül. 

- Sajnálom - törte meg a csendet, egy lépést intézett felém. Ezzel egy időben léptem én hátra. 

- Hát ide rohadtul nem elég a sajnálatod - szűrtem ki a fogaim közt. Hirtelen elöntött a harag, és az egyre mardosó fájdalom belülről. - A rohadt életbe. Megbíztam benned - suttogtam. - Kicseszettül megbíztam benned, te pedig... Egész végig hazudtál - könnyeim folyni kezdtek, miközben beszéltem. - És nem elég, hogy megbíztam benned, én hülye... Beléd is szerettem - nevettem fel keserűen. - Hallgatnom kellett volna rád az elején, amikor azt mondtad, hogy nem vagy nekem való. Már én is belátom, hogy ez így van - ráztam meg a fejem. - Te egy nagyon elcseszett pasi vagy - néztem fel rá könnyeimen keresztül. Pislogott párat, aztán a kezem után nyúlt. - Ne merj hozzám érni! - kiabáltam dühösen. Szemei tágra nyíltak, s azt hiszem akkor jutott el a tudatáig, hogy mi most... Szakítani fogunk. - Miért nem tudtad ezt az elején elmondani? Miért kerestél meg egyáltalán azután az este után? És én miért vártam egyáltalán, hogy megkeress? A rohadt életbe, Harry! El kellett volna mondanod még akkor, és akkor kicseszettül nem szerettem volna beléd! Nem most, amikor már... Késő - ordítottam. - Gyűlöllek - tettem hozzá halkabban. Mert így is éreztem abban a pillanatban. Talán elnyomta a másik érzést, talán teljesen kiölte belőlem a felé irányuló szeretet. Bár az utóbbit kétlem... Kétségbeesetten nézett rám, keze elindult felém, de félúton megtorpant. 

- Kérlek, ne menj el - mormogta. Ezt Ő sem gondolta komolyan, ugye? - Kérlek, Jessica - kapta el a kezem. 

- Vedd le rólam a mocskos kezed - sziszegtem. Elengedte a kezem, majd a hajába túrt. 

- Szeretlek - motyogta. Felnéztem rá, meggyötört tekintete találkozott az enyémmel. - Kérlek - mondta halkan.

- Vége, Harry - suttogtam megtörten, és abban a pillanatban tört össze az utolsó ép darab is a szívemből. Lehunyta a szemeit, nyelt egyet, majd bólintott. Megfordultam, az ajtó felé vettem az irányt, és miután kiléptem rajta, futásnak eredtem egészen hazáig.

Harry Styles

Az imént sétált ki az ajtómon az életem legfontosabb személye. Akit szeretek. Bár ez mit számít? Elcsesztem az egészet. Istenem, mekkora egy barom vagyok! Igaza volt. El kellett volna még mondanom az elején. Vagy egyáltalán nem kellett volna megkeresnem Őt... 

Basszus, nem tehetek róla. Már akkor vonzott, mint a mágnes. Megakartam Őt ismerni, tudni akartam minden kis titkát. És tudom is. Ahogy most már Ő is az enyémet. 
Ezért féltem ettől. Tudtam, hogy ez lesz. Istenem, mennyire tudtam, hogy elfog hagyni. Bár mit is képzeltem? Hogy majd velem marad, miután megtudja, hogy én öltem meg a szüleit? Ennyire hülye azért én sem lehetek. 

Ujjaimmal a már amúgy is kócos tincseim közé túrtam, szemeimet szúrták a könnyek, de nem engedtem szabadjára Őket. 
Életemben nem voltam még olyan dühös magamra. Tudtam, hogy nem lehet a végtelenségig titokban tartani. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Az emeletre vánszorogtam, majd a fürdőbe mentem, ahol megálltam a tükör előtt. Lemostam az arcom, a mosdóra támaszkodtam, miközben nagy levegőt vettem. Felnéztem, s magamat kezdtem tanulmányozni. Zöld szemeim vörösek voltak, talán a könnyeimtől, amiket makacs módon visszatartottam. A hajam pontosan úgy nézett ki, mint amit többször is összetúrtak. Ismét beletúrtam. Ahogy Ő tette amikor még... 

Öklöm a tükörben landolt, üvegdarabok repültek szanaszét. Piros folyadék csöpögött a mosdóra a kezemről, amibe belefúródott egy üvegdarab. Mellkasom hevesen emelkedett és süppedt, miközben az üvegért nyúltam és kihúztam a kezemből. Inkább ez a fájdalom, mint amit lassan szétterülni érzek a mellkasomban. Istenem, valaki vegye el ezt az érzést innen bentről, mert meghalok. 
Felszisszentem, mikor víz érte a kezem, amit aztán hanyagul bekötöztem. 

A szobába lépkedtem, ahol minden Ő rá emlékeztetett. Könnyeimet szabadjára engedtem, majd Jess egyik pólóját magamhoz véve, nem éppen férfiasan sírni kezdtem.

Jessica Harris 

Istenem, valaki vegye el ezt az érzést a mellkasomból, mert meghalok. Nem akarom ezt érezni. Ez a mindent elsöprő fájdalmat idebent. Lassan két hete, hogy szakítottunk, de még most se enyhült. Miért? Miért nekem kell mindig szenvednem? 
A nyakamban lógó papírrepülős nyakláncot markolásztam - ami az ÖVÉ -, miközben egy ultra nyálas filmet néztem a tévében. Gyűlölnöm kellene Őt, mégis... Szeretem. Ez ellen nem tudok mit csinálni. Nem tudom csak egyszerűen kiölni az érzéseimet iránta. Talán nem is akarom. 

- Engedj el, Harry - mondtam halkan, háttal állva neki, miközben Ő a kezemet szorongatta. - Csak a cuccaimért jöttem, semmi másért - sporttáskám a földön landolt, ahogy magához rántott, arca pár centire volt az enyémtől. Mentolos lehelete megcsapott, egy pillanatra lehunytam a szemeim, s majdnem engedtem a kísértésnek. Majdnem megcsókoltam. Istenem, annyira szerettem volna megcsókolni. A hajába túrni, hozzá bújni... Érezni az ölelő karjait magam körül. Csak még egy kicseszett percre. Ó, kérlek... 

- Ne hagyj el - tekintete találkozott az enyémmel, kezét felvezette az arcomhoz. 

- Kérlek, Harry - nyúltam az arcomon lévő kezéhez. - Ne nehezítsd meg - suttogtam. - Csak engedj el - kezét elvettem az arcomról, majd még megszorítottam - talán - utoljára, s léptem egyet hátra.

Arcom bizseregni kezdett, ahogy visszaemlékeztem arra a napra. Ami már lassan egy hete volt. Akkor rakta a táskámba a nyakláncát, ami azóta is a nyakamban van, és nem készülök arra, hogy leveszem. 
A csengő hangja riasztott fel a bambulásomból, torkomba ugrott a szívem. Nem lehet, hogy Ő az. Kérlek, ne Ő legyen. 

Az ajtóhoz lépkedtem, majd lassan kinyitottam azt, s egy kék szempár nézett végig rajtam.

- Szia - köszönt.

- Szia, Matt - hangom rekedt volt, talán mert egy hete mást se csinálok csak sírok. Beljebb jött a házba, majd miután körülnézett, megragadta a kezem és konyhába rángatott.