#2.évad - 3.rész.

Csakhogy ez a feloldódás nem tartott tovább pár óránál.

Épp a konyhában tevékenykedtem, amikor Harry bejött utánam. Szemem sarkából láttam, amint épp az ajtófélfának dől és úgy néz engem. 
- Szóval... - kezdte játékos hangot megütve. - Mezítláb vagy - állapította meg. Talán ezért járkáltam lábujj hegyen a hideg padlón. 
- Úgy tűnik - mosolyodtam el, még mindig háttal állva neki.
- Mezítláb. Terhesen. A konyhában - csipkelődött. Azt hiszem, megállt bennem az ütő. Vajon rájött? Szent ég. 
Hangosan felnevettem; talán hangosabban a kelleténél. Remélem, Ő nem hallotta ki a nevetésemből az idegességet. Idegesen haraptam az ajkamba, majd mikor meg se mukkant, szembe fordultam vele. 
Szeme tágra nyílt, a szívem pedig hirtelen a torkomba ugrott. 
- Baszd meg - suttogta. Összeszorítottam a szemem. Ne merd ki mondani! - Te terhes vagy - szemeiben megvillant valami, amit nem tudtam egyenlőre hova tenni. Egy szót se szóltam, hagytam, hogy megeméssze a dolgot. - Mióta? 
- Körülbelül másfél hónapja - mormogtam. 
- És ilyenkor hol van Mark? - kérdezte idegesen. Aha, szóval az előbb düh villant át a szemén. Nem hittem el, hogy nem esnek le neki a dolgok. 
- Miért kellene itt lennie?
- Azért mert Ő a gyerek apja! - kiáltotta, ám a végén lehalkította a hangját. Azt hiszem, nagyon próbálkozott, hogy visszatartsa a dühét. 
Lehunytam a szemem, vettem pár mély lélegzetet.
- Nem, Harry - ráztam meg lassan a fejem. - Te vagy a gyerek apja - direkt kihangsúlyoztam a "Te" szót, úgyhogy remélem felfogta. 
Lefagyott. Állt ott és csak pislogott, mint hal a szatyorban. Aztán egy olyan 1-2 perc múlva, mikor már nem pislogott, hanem csak vigyorgott, kezdtem megijedni. 
- Harry? - hangom bizonytalanul hangzott, miközben Ő rám emelte a tekintetét, amiben könnyeket véltem felfedezni. Mi? Na ne már. Ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam...
Aztán hirtelen átszelte a köztünk lévő távolságot. Felém hajolt, mintha megakart volna csókolni, én pedig hátrahőköltem. 
- Harry... - kezdtem, s pár szapora lélegzetvétel után folytattam is. - Egyedül fogom felnevelni.
- Mi? Miért? - hangjában csalódottság csengett. Mindig megbántod Őt. Nem érdemli meg - tudatalattim csúnyán nézett rám, de megpróbáltam elhessegetni a képét. 
- Mert...
- Mert nem akarsz egy olyan szülőt a gyerekednek, mint én. Értem én - hangja csupa szomorúság volt, s akaratom ellenére is könnybe lábadt a szemem. Meddig kínzom még magunkat? Mattnek igaza volt! Fenébe a makacs személyiségemmel...
- Harry... - kezdtem volna.
- Semmi gond, Jessica - rázta meg a fejét. - De csak hogy tudd: nem fogom feladni - hangja elszántan csengett, nyomott egy gyors puszit a homlokomra, aztán apró mosollyal az arcán kisétált a konyhából, s már csak a bejárati ajtó becsapásának hangját hallottam.
Szent ég! Nem fogja feladni. Ez meg mit jelent? 

Két hete tudta meg Harry, hogy terhes vagyok. Május vége volt és Harry körülbelül minden nap eljött hozzám. Időközben rájöttem, hogy mit jelent az, hogy nem fogja feladni.
- Harry, fejezd be - kuncogtam, s vigyorogva beleböktem az oldalába a kanapén ülve. Rám mosolygott, majd épp nyitotta a száját, amikor csöngettek. Bocsánatkérően megvontam a vállam, majd feltápászkodtam és a bejárathoz indultam.
- Tudod milyen szexi vagy még így, terhesen is? - hallottam meg Harry hangját a hátam mögül, mire csak megcsóváltam a fejem és mosolyogva ajtót nyitottam. Aztán lefagyott az arcomról ez a mosoly.
- Mit akarsz? - kérdeztem gorombán. 
- Én csak... Szeretnék bocsánatot kérni - motyogta Mark, aztán a hátam mögé nézett. Hátra se kellett néznem, anélkül is éreztem, hogy ott áll Harry.
- Miért kell neki bocsánatot kérnie? - kezét a vállamra téve kérdezte. Vészhelyzet! Ha elmondom, Harry tuti neki esik Marknak. 
- Mert... - gondolkodtam el, de semmi épelméjű válasz nem jutott eszembe. Mark viszont könyörögve nézett rám; szerintem, Ő is tisztában volt vele milyen Harry. 
- Miért kellene bocsánatot kérned? - sziszegte Harry, Mark pedig összehúzta magát. Harry megindult mellettem, úgyhogy kénytelen voltam utána kapni. Megragadtam a kezét és visszarántottam. 
- Nem nagy ügy, Harry - füllentettem. 
- Addig nem megy innen senki, amíg valamelyikőtök ki nem nyögi - mondta határozottan. Beszívtam a levegőt, miközben bocsánatkérően pillantottam Markra: elfogom mondani Harrynek. 
- Megütött - motyogtam a kezét szorítva.
- Mikor? - összeszűkített szemekkel nézett Markra. 
- Amikor megtudta, hogy... Szóval, hogy... 
- Értem. Nos... - higgadtan ejtette ki a "nos" szót, aztán kitépte a kezét az enyém közül és egy hatalmasat behúzott Marknak. Még mielőtt újból megütötte volna Őt, elrántottam tőle és a mellkasánál fogva a házba taszigáltam. - Ha nem lenne itt Jessica, nem úsztad volna meg ennyivel - kiáltotta Marknak dühösen, s visszaakart menni, ám minden erőmet beleadva próbáltam visszafelé lökdösni. - Ne kerülj a szemem elé! - ordította, én meg vissza se nézve bevágtam az ajtót. 
- Mi a fene, Harry?
- Mi az Isten, Jessica? - vádlón emelte rám az ujját. - Eddig miért nem mondtad ezt el nekem? 
- Nem tartottam fontosnak!
- Nem tartottad fontosnak? Megütött téged!
- Te is majdnem megütöttél egyszer, rémlik, Harry? - sziszegtem. Ledermedt, és azt hiszem túllőttem a célon a múlt felelevenítésével. 
- Majdnem. De Ő ténylegesen megütött téged - összeszűkített szemekkel meredt rám, keze ökölbe szorult. - És...
- Nem akarom, hogy börtönbe kerülj miután kinyírod Őt, amiért adott egy pofont azért, mert vele voltam együtt, miközben tőled vagyok terhes! Uhh, ez bonyolult - ráncoltam a szemöldököm.
- Közel sem az. Akkor még nem voltál vele együtt, ha jól tudom.
- Jó, de... Mindegy. Csak felejtsd el - ráztam meg a fejem.
- Megpróbálom - motyogta. 
- Köszönöm - mosolyodtam el megkönnyebbülten.

- Tudod min gondolkodtam? - kérdezte vigyorogva, miután követett a szobámba és ledobta magát az ágyra.
- Na min? - vontam fel a szemöldököm. 
- 9 hónap, és most vagy a másodikban, szóval... Téli gyerekünk lesz - jelentette ki egyszerűen, s úgy tűnt, feldobta ez az egyszerű tény. Abból kifolyólag mennyire rajong a télért, megértettem, miért dobta fel Őt ez.
- Gyerekem.
- Attól, hogy ezt mondod, még te is tudod, hogy én vagyok az apja, és Ő a mi gyerekünk - ráncolna a szemöldökét. 
- Tisztában vagyok vele, de... - megakadtam, mikor lerántott maga mellé, aztán fölém mászott és feljebb tolta a pólóm, hogy látszódjon a hasam.
- Együtt fogjuk Őt felnevelni - tette a kezét a hasamra, s elakadt a lélegzetem, mikor találkozott a tekintetünk. - Akár tetszik, akár nem - mormogta szinte a számra és végszóra abban a pillanatban megszólalt a telefonja. Bosszúsan fújtatott párat, aztán felült, kihalászta a zsebéből, majd a füléhez emelte. 
- Helló, Matt. Mit akarsz? - sóhajtotta. - Nem vagyok bosszús! Talán egy kicsit. Mindegy - vakkantotta. - Inkább mondd, minek hívtál - tekintetét rám emelte, miközben beszélt. - Aha, nem. Mondom, hogy nem! Biztos hogy nem. Hagyj békén - forgatta meg a szemeit. - Jessicával. Aha, szóval ne zavarj. Jól van, megkeresem, amint otthon leszek. Jó, majd beszélünk - bontotta a vonalat. - Haza kellene mennem.
- Miért? - igyekeztem, hogy ne hallja ki a hangomból a csalódottságot.
- Mattnek kellene valami, ami nálam van - vont vállat. - Velem jöhetsz, ha akarsz - ajánlotta fel bizonytalanul, mire kissé hevesen rábólintottam. Rám vigyorgott, én meg boldogan visszavigyorogtam rá. Nem nyújtotta a kezét felém miután feltápászkodtunk, viszont én gondolkodás nélkül utána kaptam és megfogtam azt. Félénk mosolyt villantottam rá, mikor rám pillantott, majd megvontam a vállam és meglóbáltam a kezünket. Tekintete ellágyult, majd elnevette magát és megszorította a kezem.